Baráth Viktória - A napfény földje

 

Pár perce fejeztem be a regényt, és még mindig a hatása alatt vagyok. Baráth Viki elképesztőt alkotott. Nagyon vártam ezt a művét, leginkább a helyszíne és a témája miatt. Nehéz megszólalni azonban, mert engem szíven ütött és mélyen el is gondolkodtatott. Tökéletes témához nyúlt az írónő, és ahogy középpontba helyezte az is zseniális volt. Ez a regénye nekem felülmúlja a többit, úgy érzem Viki egy új szintre lépett. Persze most sem kaptam a rózsaszín habcsókos romantikát, és pont ezért volt ennyire emberi. Az egész "baráthvikis"...mondhatnám túlzottan is. Felkészülten, a szívemet és lelkemet megacélozva veszem már kezembe az írónő könyveit, hiszen jól tudom nem kenyere minden esetben a "boldog befejezés", és szereti meghökkenteni az olvasóit. Ez most is teljes mértékben sikerült, egyszerűen fel-le hullámoztak bennem az érzelmek. Hol a fájdalom, hol az öröm és boldogság. Hol a sírás kerülgetett, hol dührohamot kaptam, néhol pedig borzalmas igazságtalanságot érzetem.  Ez a regény egy érzelmi cunami, ami megmutatja milyen amikor szembesülünk az emberi gonoszsággal, a tehetetlenséggel, az igazságtalansággal és a kilátástalansággal. de reményt is ad, mivel a megmutatja nem halt ki minden jóság a világból. Ahhoz, pedig hogy változtassunk, nekünk kell rálépni az útra, még ha ez kezdetben nagyon ijesztő és félelmetes is.

A Napfény földje Afrikában, azon belül is Elefántcsontparton játszódik. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan kötetet olvastam, ami Afrikában játszódik. Elefántcsontpart neve nem volt ismeretlen, mivel az iskolai földrajzórák során tanultak felrémlettek, de azon kívül, hogy egy afrikai ország nem tudtam volna mást mondani. Most azonban sok mindent megtudtam a regénynek köszönhetően. Bevallom, a könyv elolvasása után máshogy nézek a csokira és a kakaóra. Mélységesen elszomorít az, amit olvastam. Nem tudtam, hogy Elefántcsontpart a kakaótermesztéséről híres. Elsőre nekem is Guatemala ugrott be, nem pedig Afrika ebben a témában. Viki azonban feltárta honnan is vette az ihletet a könyvhöz: egy dokumentumfilm inspirálta és ez érezhető is volt a lapokon. Alaposan utánajárt a témának, hiszen a regényen, a történeten nagyon is érezni lehet az alapos kutatómunkát. Mi is jut mindenkinek eszébe Afrikáról? Szavanna, oroszlán, Szahara, esőerdő, éhezés, ebola és betegségek. Mélyszegénység, lázadások, katonai puccsok, kizsákmányolás, faji villongások. Holott jóval több van a dolgok mögött, mint az elsőre gondolnánk. Beleláttunk abba, ami fölött elsiklunk, mi európai emberek. Hogy sok esetben mi is tehetünk arról, hogy Afrika itt tart, ahol. Amíg a kizsákmányolás, az üzlet, a gazdaság és a gazdagodás az elsődleges addig semmi nem fog változni ezen a kontinensen. Persze nem csak "mi" vagyunk a hibásak, hiszen a katonai diktatúráknak, a terrorizmusnak vagy a vallási szélsőségeseknek könnyű célpontok ezek az országok. Ugyanakkor ezek kialakulását vagy meghonosodását fokozza az aluliskolázottság, a kiépítetlen egészségügy és még számos szociális intézmény hiánya. A gyarmatbirodalmak is kizsákmányolták ezen országokat, utánuk pedig a saját vezetőik szinte marakodtak vagy marakodnak az erőforrásokon, mint kutyák a csonton. Baráth Viki pont ezt ragadja meg a történetben, középpontba helyezve egy olyan országot, mint Elefántcsontpart, amely Afrika egyik szegény országa. 

A kötet főszereplője Elizabeth Carrington, a londoni üzletasszony. Az ő gondolatain, és szemüvegén keresztül olvashatjuk a regényt. Elizabeth egy nemesi család sarja, akinek leghőbb vágya az előléptetés, hogy megfeleljen úri szüleinek, akiknek csak akkor jelent valamit ha ezt megszerzi. Viki Carrington karakterével számomra megalkotta a legutálatosabb női szereplőjét. Legalábbis egy darabig így éreztem. Eddig egytől egyik mindegyik női hősnőt szerettem, azonosultam velük, megértettem mit miért tesznek. Egyik sem tökéletes, esendő, és mégis szerethető, de Elizabethben ezt sokáig nem éreztem, sőt. Szívem szerint nem egyszer öntöttem volna az arcába egy pohár jeges vizet. Éreztem azonban, ezzel a nővel nem stimmel valami. Több van az ő álarca mögött, mint ahogy elsőre gondolom, és ami első látásra látszik. A kényszeres viselkedése, a rohamai, a tökéletességre való törekvése, az érzelmek teljes hiánya, a szex eszközként való használata....mind-mind már a sztori első felében arra engedtek következtetni ez a nő komoly pszichés betegségben szenved, és nem kap megfelelő segítséget. A történtet akkor indul be, amikor kiderül Afrikába kell utaznia és létrehoznia személyesen azt az üzletet, amivel be akar vágódni a főnökeinél. A dolgok azonban nem éppen úgy alakulnak, ahogy azt eltervezte, és Elefántcsontparton ragad egy katonai puccs közepén. Elizabethet saját kollégája hátrahagyja, hogy mentse az életét, ő pedig egy ott élő fehér férfira kénytelen támaszkodni, aki kimenekíti a városból. Hősnőnk persze pánikrohamok közepette vészeli át ezeket az órákat és amikor realizálja magában, hogy az afrikai országban ragadt szinte sokkot kap. És én nem tudtam sajnálni, egyszerűen annyira irritált a személyisége, hogy lehet inkább belöktem volna egy folyóba. Igaz azért nem lehetett könnyű, valószínű én is pánikrohamot kaptam volna ha ugyanez történik vele...és azért valljuk be, nekem sem repesett volna a szívem ha oda kellene utaznom....de az, ahogy Carrington viselkedett kritikán aluli volt. Egyszerűen nem tudtam empátiát érezni iránt, az az arrogancia ami sugárzik belőle, a jelleme, a viselkedése mind-mind ellenszenvessé tették. És kétlem, hogy a regény elején bárkinek is sikerült volna elnyernie a szimpátiáját. Maga a ruhatára is felsőbbrendűséget üzen, minden tettével együtt. Sikeres üzletasszony révén neki elsődleges az üzlet, a pénz, a profit és nem nagyon érdekli mit kell ezért tennie, kiken kell keresztülgázolnia, hiszen lazán megteszi a kollégájával szemben is. Érzelmi sivárságát még jobban alátámasztja, hogy érdekházasságban élt, amit a szülei kényszerítenek rá. A XXI. században élünk, hogyan tehet ilyet bárki is...és az, hogy ő ebbe belement, csak a brutálisan nagy megfelelési kényszerét támasztja alá. Ahogy haladtam előre a történetben úgy hullottak le hősnőnkről a rétegek, mint a sminkje. Egy borzalmas gyermekkor, amely nem szólt másról, csak az elveknek való megfelelésről. A rangjához méltó viselkedésről, persze szülői szeretet nélkül. És ezért nem is meglepő, hogy a jelleme így fejlődött ki, hiszen soha egy dicsérő szót nem kapott. És mégis, mennyire meg akar felelni a szüleinek, nem pedig végleg kilépni ebből a közegből. Afrikában fokozatosan ébred rá, hogy ami eddig az életét kitöltötte, teljessé tette az igazából semmi. Feleslegesen tanult, dolgozott, mivel senkinek, még a családjának sem hiányzik. Nem aggódnak, és fülük botját sem mozgatják azért, hogy kimenekítsék. Elizabeth hatalmas változáson és fejlődésen megy keresztül fejezetről-fejezetre. A kezdetben elkényeztetett úri lány a történet végére egy felszabadult, szabad nővé válik, aki érez, szeret és harcol azért, amiben hisz. Amit fontosnak tart. Eldobta a konvenciókat, és felsejlett a szeméről a hályog. Meglátta miért is dolgozott ő eddig, mit okozott ezzel, és ez mélységes szégyenérzettel társult. Rájött, nem akar visszatérni a korábbi életébe, vagy ha igen teljesen új Elizabethként. Megismeri a szerelmet, a vágyat, a gondoskodást. Ráébred, milyen betegségben is szenved, és hogy ezen sürgősen változtatnia kell. Míg először hallani sem akar erről, a végére már tudatosan tesz a javulásért.  A szerelem is bekopogtat az ajtaján, és ezek az új érzéseknek köszönhetően szinte kivirágzik. Megtapasztalja milyen ha szeretik, hogy aggódnak érte, és hogy minden rezdülése fontos a másik számára. Új érzések ezek számára, és a nagy döntésében is befolyásolják. Jobbá tette Afrika és a szerelem. 

Aki pedig nagyban hozzájárul Elizabeth változásához az nem más, mint Adam Wells. Adam, aki kilenc éve Elefántcsontparton él. Nekem már első "látásra" szimpatikus volt, és éreztem hogy lesznek itt még problémák közte és az angol lady között. Miközben sejtettem, nem véletlenül költözött ő ide...tudtam, valami komoly ok húzódik a háttérben, és hát az írónő mindenre választ is adott. Adam egy igazi különc, magának való, aki leginkább egyedül szeret lenni. Ugyanakkor segít ha kell, és empátia tekintetében sincs híján, ahogy bunkó és csípős megjegyzések terén sem. Csodáltam az erejét, amiért elviselte Carringtont, én lehet kidobtam volna az erdőbe. Imádtam, ahogy beszólogatott neki, de azt is ahogy felismerte amikor messzire ment. Tuti én is nem egyszer sírógörcsöt kaptam volna, hiszen fogalmam sincs hogyan néz ki az ananász a vadonban..bár az biztos hogy nem ceruzaszoknyában mentem volna gyümölcsöt gyűjteni. Miután Elizabeth a nyakán marad, megpróbál neki segíteni, befogadja és megismerteti a nőt az életével, az életstílusával és a lakhelyével. Ezek a jelenetek nem kis humorral fűszerezettek, és mégis valósak. Hiszen nem egy nő kapna sokkot attól, hogy egy folyóban kell fürödnie. Adam sokszor túl egyértelműen fogalmazott, azt hitte a nő is mindennel tisztában van az afrikai életvitelt illetően. Ugyanakkor felismerte Liz betegségét, és próbált segíteni, amit később  a nő el is fogadott. Napról-napra egyre jobban ki-és megismerték egymást, és úgymond együtt éltek, védelmezték egymást. Segítettek a másikon. Adam ráébredt, hogy Liznek mekkora nagy erőfeszítés a változás, és segített ebben neki. Minden erejével jobbá akarta tenni az életét. Egyre mélyebbre ás gyengédebb érzelmeket jelentek hősünk szívében, fontossá vált neki Liz és úgy érezte vele tovább léphet, hogy boldog lehet a sok rossz után. És hősnőnk is megmentette, nem pánikolt a sebesülés láttán, hanem tette amit kell. Adam tisztelte a kitartását, a higgadtságát, és amikor szembesült a múltjával, akkor más szemmel nézett rá. Mélyen megérintette a hasonlóságuk. Megértette miért lett olyan amilyen. Holott Wells élete sem volt jobb korábban. Az ő múltja is számos sebet és fájdalmat takar, és ez a két lélek ott Afrika szívében egymásra talált, és segített egymásnak a gyógyulásban, a továbblépésben. 

Az írónő nem hagy bennünket romantika nélkül, ámbár ez sem a szokványos változat. Nem éppen egy boldog, örömteli szerelem jelenik meg előttük...illetve nem is tudom szerelemnek hívhatom-e azt, ami Adam és Liz között kialakult. Erős érzelmek dominálnak, amelyek csodálatossá tették a regényt. Szinte lüktetett a fájdalom, ahogy ez a két lélek egymásra talált. Az az erős kötődés, ami kialakult közöttük szívet tépő volt, és az a védelmi ösztön, ami mindkettejüket mozgatta, ha másikat baj érte egyszerűen meghökkentő volt. Igazi, erős érzelmi viharok tarkították a kapcsolatukat. 

Erotikus tartalom elvétve bukkan fel ebben a regényben, bár inkább csak utalva van arra mi is történik abban a pillanatban. És azt hiszem ehhez a történethez nem is passzolt volna. Pont elég volt, amennyi szerepel a lapokon. 

A regény témája nem is lehetne aktuálisabb, hiszen felhívja a figyelmet a kizsákmányolásra, a fekete kontinens problémáira, a klímaváltozás veszélyeire, és a gazdasági tevékenységek veszélyes jellegére. Mi már csak leemeljük a csokit a polcról, csak a kész terméket látjuk, de azt ami mögötte van...hogy állatok halnak meg az újabb területekért, hogy az afrikai falvakban napi egy dollárért aratják a kakaót, hogy gyerekeket rabolnak el, hogy az ültetvényeken dolgozzanak....ezeket nem tudjuk, amikor beletesszük a szupermarketben a kosarunkba a tábla csokoládét. Nagyon elgondolkodtató Baráth Viktória legújabb regénye, és mélyen a szívembe is mart. Hibásak vagyunk, mi a fogyasztó társadalom, és ezen változtatnunk kell az emberek és a bolygó érdekében is. 

A regény utolsó fejezetei számomra hatalmas csattanóval értek véget. Nem erre számítottam, és meghökkentem...nem ezt vártam. De úgy érzem Elizabeth tette a regény végén megmutatta, hogy igenis meg tud változni bárki, aki akar...csak akarnia kell. A jóság abban mutatkozik meg, hogyan is viselkedünk másokkal. Amikor valaki a saját boldogsága elé helyezi másokét, azt hiszem az mindent elmond az illetőről. 

A Napfény földje egy ízig-vérig afrikai történet tele éles kontrasztokkal. Napfénnyel, sötétséggel, fájdalommal, reménnyel, hazugságokkal, és boldogsággal. Ahol egyszerre érezhető a földöntúli öröm, és az igazságtalanság. Ez a történet megmutat egy olyan szerelmet, amely varázslatos, és mégis fájdalmas.