Colleen Hoover: Maybe now - Talán most

Alig vártam, hogy nekiugorjak ennek a könyvnek, és belevessem magam a folytatásba, mivel az első részt imádtam, és azonnal a kedvencem lett, ahogy Colleen Hoover is. De azért a munka, a mindennapok, a téli fáradság vagy nem tudom micsoda közbeszólt és nem tudtam vele úgy haladni, ahogy szerettem volna...így nem is erőltettem a sötét, téli hétköznapokon....mert csak a fájt volna a szívem, hogy nem tudom szinte egyszerre felfalni ezt a csodát. Mert ez is egy csoda volt, ahogy a Maybe someday. Igaz az előzményben úgy tűnt megkaptuk a befejezést, a lezárást és pont került a történet végére...de szerencsére az írónő úgy érezte kell még egy rész, hiszen nem lett minden szál elvarrva. Sok folytatásnál probléma, hogy erőltetett, hogy csak az anyagi haszon reményében keletkeznek, de ebben az esetben erről szó sincs. CoHo azt is megmutatta mi van a "happy end", a "boldogan éltek míg meg nem halnak" után rávilágítva más szereplőkre, és aspektusokra. 

A Maybe now kötetben Ridge és Sydney mellett Maggie, és egy új szereplő, Jake is önálló fejezetet kapott. Ez zseniális húzás volt az írónőtől, hiszen Maggie központi karakter volt már az első részben is, de csak Ridge vagy a többiek szemüvegén keresztül láthattuk, hallhattuk őt. Szeretem, amikor több szemszögből olvashatok egy történetet, mert így több szempontból látom az eseményeket, és kerekebb képet kapok. Az Egyszer talánban úgy éreztem megkaptam a boldog befejezést.  Egy csodálatos, küzdelmes szerelem elevenedett meg a lapokon, amely soha nem volt önző. De valahogy úgy éreztem Maggie kimaradt ebből az egészből, és persze az ő gondolataira, érzéseire nagyon, de nagyon kíváncsi voltam. Hiszen neki aztán nincs könnyű élete, a cisztás fibrózis meghatározza az életét és a mindennapjait. 

A Talán most ott folytatódik ahol az Egyszer talán véget ért. Ridge és Sydney kapcsolata révbe ért, boldogabbak már nem is lehetnének. Maggie, pedig igyekszik élni független, béklyóktól mentes életét és minél több tételt kipipálni gyermekként írt bakancslistájáról.

A kötet abszolút hősnője nálam Sydney, a hőse pedig Ridge. Bámulatos, ahogyan ez a két ember kiegészíti egymást. Az a szerelem, ami közöttük lobog, remélem, a valóságban is létezik. Nem tudom CoHo hogyan faragta meg Blake karakterét, de én nem biztos, hogy ennyire megértő, segítőkész és empatikus tudnék lenni. Sydney egy csupa szív nő, akinek a szíve mellett hatalmas lelke van. Az a szeretet, szerelem, odaadás amellyel Ridghez fordul egyszerűen szavakkal leírhatatlan, bár az írónő mégis képes rá. Egyszerűen jólesett egy ennyire jó emberről olvasni. Sydney másik fele Ridge, akiért mindenre képes. A jósága számos más esetben is megmutatkozik. Tudja, hogy Maggie-t nem törölheti ki szerelme életéből, és nem is akarja. Tudja, hogy mindig is Ridge életének része lesz, és a szerelem már jó ideje szeretetté szelídült a fiú szívében... ennek felismerése, és a cselekedetei, amivel újra közel hozza egymáshoz ezt a két embert csak egy olyan embert mutat be, akinél én még önzetlenebbet nem láttam. Simán maga elé sorolja a szerelmét, akivel soha..egyetlen percre sem érezteti, hogy a fogyatékossága bármilyen akadályt is jelentene. Sőt, nem úgy kezeli, mint a többség általában, hogy az határozná meg a fiút, hanem természetesnek veszi...és ettől olyan gyönyörű az ő szerelmük. Ezrét drukkoltam nekik már az első részben, mert két ilyen jó embernek együtt kell lennie.
 
És hát Ridge Lawson, istenem. Nem tudom létezik-e még a földön ennyire tökéletes srác. Az ő karakterével mutatta meg az írónő mire is vagyunk képesek, azért akit igazából szeretünk...és hogy, akit nekünk rendelt a sors...azt felismerjük, mert máshogy reagálunk rá. A kis apró dolgok nagyon sokszor komoly jelentéssel bírnak. Ridge esetében kiváltképpen. A mozdulatai, a gesztusai, a cselekedetei mind-mind megmutatják mennyire is tud ő szeretni. Persze a kapcsolatuk nem mentes problémáktól, buktatóktól.....de mindenre megtalálják  a megoldást. A fiúnak csak Sydney számít, a boldogtalan gyermekkora után megkapta a boldogságot.....és egy ilyen srác, mint Ridge Lawson a világ össze boldogságát és örömét megérdemli. Nem mondom, hogy nem sírtam a közös, szerelmes és érzelmes jeleneteken, mert hazugság volna. A szívemet csak úgy csavarták CoHo mondatai, amiket hősünk szájába adott, egyszerűen némán folytak a könnyek a szememből...de azért mert egyszerűen meghatódtam és egy érzelmi cunami söpört rajtam végig. A hátránya ellenére Ridge olyan magabiztosan vall szerelmet, és önti szavakba és dallamokba az érzelmeit, hogy azokat a jeleneteket csak párás szemekkel tudtam olvasni.


Nekem ez a könyv egyértelműen Maggie Carson kötete volt. Maggié, aki egyszerre erős és gyenge, céltudatos és gyáva. Tudja mit veszített azzal, hogy elengedte Ridge Lawsont az életéből, de azt is tudja, hogy ez volt a helyes döntés. Tudja, ha nem létezne a betegsége, ők nem lettek volna ennyi éven át együtt, és ez a tudat egyszerre fájdalmas és felszabadító számára. Élvezni akarja az életet, ugyanakkor hatalmas félelem is munkál benne. Carson retteg attól, hogy függenie kell valakitől, hogy nehezék valaki életében....és ez a gyermekkorára vezethető vissza. Saját fejezeteinek köszönhetően beleláthattunk az ő emlékeibe, a gondolataiba, az érzelmeibe. Maggie-nek soha nem volt könnyű és egyszerű élete. Az anyjával való kapcsolata nagyon sok mindenért felelős, amely későbbi életére is kihatott. Korán árvaságra jut, és csak nagyszüleire támaszkodhatott. Ezek alapján érthetővé válik, miért sérült, miért nem tűr meg maga mellett senkit, aki segíteni akar neki....mert ő ezt nem úgy értelmezi, ahogy azt a másik. Fullasztja a túlzott gondoskodás, mivel gyermekkorában az anyja ezt éreztette vele és ez szinte a sejtjeibe ivódott. Ugyanakkor Maggie számomra egy igazi Wonder Woman, hiszen neki fokozott hátrányokkal kell indulnia minden reggel. A keserűség, a kilátástalanság minden napfelkeltekor eljön hozzá, és sok esetben így nehéz pozitívnak maradni, főleg ha senki nincs melletted, aki erre emlékeztessen...kiváltképp ha te magad marod el a segítő kezet vagy kezeket. Maggie tudja, sok esetben egyedül kell harcolnia, más nem vívhatja meg a csatáit, de azt is meg kell tanulnia hogyan fogadja el a segítséget. Hogy a barátai aggodalma nem teher, hanem áldás, mert azt mutatja meg mennyire szeretik is őt. Hiszen nincsen családja, csak a barátai, akik viszont mindenben és mindenkor mellett vannak...de a lánynak ezt el kell fogadni. Meg kell tanulnia, hogyan éljen együtt a betegségével, úgy hogy maximálisan kihasználja az élet adta lehetőségeket. Kihozni a legjobbat, abból, ami a rendelkezésére áll. Maggot ebben a részben nagyon hajlamos a depresszióra, amely meg is mutatkozik, és ezzel rávilágít az írónő arra, hogy sok esetben hogyan érzi magát egy beteg, aki nem tud változtatni a sorsán, és ezért nekünk is máshogy kell hozzáállni ilyen helyzetekben. Colleen Hoover tökéletes leckét ad abból hogyan kell támogatni, segíteni egy beteg embert, aminek elsősorban nem az a módja, hogy burok alá vonjuk, hanem segítünk neki minél tartalmasabb életet élni. Amikor ezt a lány felismeri elhatározza, hogy a változás útjára lép, és be is köszön hozzá egy kiegyensúlyozottabb énje. Szerelmi életében is az ellökés, az eltaszítás jellemző, és ezen a téren is gyökeres változásra van szüksége, hiszen egy olyan férfi iránt kezd el gyengéd érzelmeket táplálni, aki kirángathatja őt ebből a letargiából és megmutathatja neki mennyi mindent is tartogat még számukra az élet...de ehhez bizalom, és esély kell...esély arra, hogy ebből a vonzalomból több legyen. 

És aki még önálló fejezeteket kapott az Jake. Számomra rögtön szimpatikus karakter lett. Mondjuk ebben a sorozatban ki nem azt? Jake Ridge szöges ellentéte, igazi adrenalin függő, aki imádja az izgalmas helyzeteket és az extrém sportokat. Így találkozik Maggie-vel is, aki élete első ejtőernyős ugrására készül, akivel ugrani fog az pedig nem más lesz, mint Jake....aki mellesleg főállásban kardiológus és rögtön összeáll neki a kép a lányról. Észvesztően vonzódik ehhez az ambiciózus nőhöz, de nem alakul minden éppen úgy ahogyan azt elképzelte. Rá kell ébrednie Maggie nem olyan, mint a többség ezért sokáig nem éppen ideálisan alakul a kettejük közötti kapcsolat. Vonzódnak egymáshoz, hősnőnk mégis ellöki a jóképű doktor urat a betegsége, a félelmei, a szorongásai miatt. Holott Jake is hordoz magával éppen elég "bőröndöt", amivel kapcsolatban Maggie-nek fogalma sincs. Nem tökéletes, de mégis ez a férfi jelenti számára a boldogságot, a felszabadulást, egy esélyt egy boldogabb életre. Tiszteltem Jake-ben, hogy nem szorította szabályok közé vonzalma tárgyát, orvos létére nem papolt neki a felelősségről, hanem beleugrott vele minden kalandba....és Maggie számára pont ez kell. A spontaneitás, a kaland és hogy ne tervezzen. Hagyja, hogy csak történjenek a dolgok...és Jake ebben partner számára. 

Kedves mellékszereplőink, Warren és Bridgette most is hozták a formájukat. Számos komoly jelenetet megfűszereztek a humorukkal vagy kicsit sem furcsa viselkedésükkel. Ugyanakkor az ő kapcsolatukba is beleláthattunk, mindkettejük érzelmi világa feltárult...igaz nem sokáig hagyták, hogy csodáljuk. Furcsa pár, és mégis tökéletesen illenek egymáshoz. Bridgette őszintesége néha sokkoló, de azt hiszem ebben a világban, azért mert egyre ritkábban mondjuk ki, hogy mit is gondolunk valójában. Ezért tűnik néha nyersnek, pedig hazudni ő aztán tuti nem fog..néha azért nem egy kellemetlen helyzetet teremt ezzel. 
A napokban olvastam, hogy 2022-ben jelenteti meg a Könyvmolyképző Kiadó a Maybe Not novellát, amely róluk szól...szóval tűkön ülve várom, mit is tartogatnak még, és mit mutatnak még magukból. 

Bevallom őszintén Brennen-ra nagyon kíváncsi vagyok, szívesen olvasnék róla akár egy egész regényt. Ridge testvérébe nagyon sok potenciál van, és felbukkanásai által mindig felvillant magából valamit, amin az olvasó utána csak kattog és kattog. Érzem, hogy pillanatok alatt elrabolná a szívemet, ahogy a bátyja tette. 

A kötet minőségére most sem lehet panaszom. Könnyen forgatható. Letisztultabb külső párosult a gyönyörűséges belsőhöz, mint az előzmény esetében. Itt a kék szín dominál, és a dombornyomásos cím. A cím kiemelkedik a borítón, azon keresztül láthatunk egy párt. Egyszerű, mégis nagyszerű és ötletes megoldás. Illik is ehhez a történethez. Semmi cicoma, csak a tiszta érzelmek. 

Teljesen beleszerelmesedtem Collen Hoover Maybe someday sorozatába, és az írónő stílusába. Olyan kifejezően ír az érzelmekről, az érzésekről, a szerelemről, a párkapcsolatról, hétköznapi emberekről, hogy fizikai fájdalmat jelent, amikor abba kell hagyni az olvasást és le kell tenni a könyvet mert a való világ hív. Én legalábbis így éreztem, és nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a sorozatát, mert igazi lelki feltöltődést adott nekem...főleg így 2021-ben, amikor mindenhonnan csak a negativitást hallom. A vége talán túlontúl rózsaszín és cukormázas, de úgy hiszem ehhez a történethez ez illett...a sok fájdalom, kín, őrlődés ilyen befejezésnek kell követnie. 
Igazi kis csodák ezek a regények, és biztosan folytatni fogom az olvasást az írónő többi kötetével, mert bebetonozta magát CoHo a kedvencek közé. Igaz megríkat nem is egyszer, de csordultig tölti a lelkemet, reményt ad...hogy van még szeretet és szerelem, és kedvesség. 






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Karády Anna: Zserbó 2.

Karády Anna: Zserbó

Mosonyi Mara: A szirt