Baráth Viktória: A lótusz virága

 

 Baráth Viktória írónő Szabadon sorozatának első része, a Napfény földje tavaly ősszel jelent meg és Viki könyveit ismerve nem is halogattam sokáig az olvasását. Tudtam, hogy nem egy csöpögős szerelmi „lávsztorit” fogok kapni. Éppen ezért roppant kíváncsi voltam, hiszen egyedi a történet, mivel nem nagyon találni a magyar könyvpiacon hasonló témájú könyvet….ami Afrikában játszódik, még kevesebbet. Nem tájleírás, nem turistakönyv…de akármelyikünkről szólhatna a regény. Amikor befejeztem azonnal tudni akartam mi lesz a folytatás. Roppant kíváncsi voltam Elizabeth további életére, és majd kiugrottam a bőrömből, amikor kiderült érkezik a folytatás. A folytatás, amely már Indiába kalauzolja az olvasókat, oda amely nekem is bakancslistámon van. A sorozat második része által a világ egy olyan pontjára váltottam repülőjegyet, amely tele van egzotikummal és borzalommal. De mégis…látni kell, meg kell tapasztalni.

Az a nagy megtiszteltetés ért, hogy az írónő felkért előolvasónak, így teljesült a vágyam, hogy minél hamarabb megtudhattam hogyan éli Miss Carrington a napjait az afrikai kaland után, hiszen ott gyökeresen megváltozott az élete. Mondhatni új ember lett, és megtapasztalta milyen érezni, szeretni és szeretve lenni. Sajnos a magánélete nem éppen ideálisan alakult, így fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy oldja ezt meg az írónő…és hát Vikit ismerve nem számítottam egyszerű klisékre, és nagyon nem is azt kaptam.

Afrika és Elefántcsontpart után a helyszín most India, amely egy gyönyörű ország. Ezerarcú kultúra tele ellentmondásokkal. Az nagyon érződik a köteten, hogy az írónő kutatott a témában, alaposan beleásta magát ennek a hatalmas országnak a történelmébe, sajátosságaiba. Olyan tájegységeket, városokat is megmutatott, amelyről nekem eddig fogalmam sem volt. A gyönyörű részletek mellett helyett kapott a szegénység, a nyomor és a kizsákmányolás. A gyerekmunka, az éhbérért való foglalkoztatás…és sok esetben a nyugati világ pénzéhsége. Nem tudom, mi lehet a megoldás, hogy csökkenjen a mélyszegénység…valószínűleg ehhez én kevés vagyok, de az biztos, hogy India egy kincs, amit meg kell őrizni.

 A történetet ismét E/1-ben olvashatjuk, Elizabeth Carrington szemüvegén és gondolatain keresztül ismerhetjük meg a történéseket. A lótusz virága ott folytatódik, ahol a Napfény földje véget ért. Liz újra Nagy-Britanniában van, de az élete gyökeres fordulatot vett. Otthagyta az üzleti világot, és egy angol kisvárosban telepedett le, ahol a napjait olvasással, főzéssel, kertészkedéssel tölti. Először tapasztalja meg milyen a nyugalom, milyen a vidék….és milyen egy kisebb közösségben élni. Ugyanakkor olyan, mintha csak vegetálna és érezhető hogy valami nincs rendben vele. Túl nagy ez a nyugalom, és próbálja elnyomni magában a kaland iránti vágyat, magára kényszeríteni ezt a vidéki idillt. Teszi ezt mindaddig, míg öccse egyik munkatársa meg nem keresi egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Elizabeth eleinte ódzkodik attól, hogy meghallgassa a nőt, de végül beadja a derekát és élete egyik újabb nagy kalandjára bólint rá. Az afrikai videóinak köszönhetően figyeltek fel rá, és most is egy hasonló projektben kellene részt vennie. Arra hősnőnk nem is számít, hogy gimis szerelme is felbukkan, megkavarva ezzel a korántsem színtiszta állóvizet, hiszen Lizben előtörnek a régi érzelmek…de még túl frissek a korábbi sebek, amelyeket Adam okozott, vagyis inkább egymásnak okoztak. Végül Elizabeth is beadja a derekát és összeáll a csapat, hogy felfedezőútra induljon, még pedig Indiába. Az egész történeten megfigyelhető a feszültség, érezni, hogy van valami van a háttérben, valami titok…ami egyre nő és nő. Elizabeth-tel valami nincs rendben, először nem jövünk rá mi is lehet az, de a kötet utolsó harmadában már sok minden értelmet nyer, ami az elején még homályban lapult.

Elizabeth vállalva az újabb kalandot az ismeretlen ismerőssel és két kollégával felszáll a repülőre, hogy megmutassa India valódi arcát. Nem sejtve mi vár ott rá. Afrika is brutális volt, de amit itt át kell élnie az még szívszaggatóbb. Ezek a kalandok, azonban már egy megváltozott Lizzel történnek meg, nem a kontrollmániás üzletasszonnyal. Persze mindenben teljesen nem tudott megváltozni, továbbra is szeret mindenből felkészülni és kész tervvel érkezni oda ahová készül…de persze ezt is felülírja az adott helyzet. Improvizálnia kell, és hirtelen a kis csapat vezetője lesz….felelősséggel a vállán.

Számomra Liz ebben a részben arról tett tanúbizonyságot, mekkora harcos is ő. Milyen ember, vagyis mennyire jó ember. Hogy abból, aki volt, mi lett…hova tudott fejlődni, és mennyire értékes tagja is ő a társadalomnak. Nehezen alkalmazkodik az új helyzetekhez, de képes a félelmeit háttérbe szorítani, azért, hogy másoknak jót tegyen. Igazi önzetlen egyéniség, akinek egy célja van…jobbá tenni a világot. Nem fél harcolni ezért, és a képességeihez és eszközeihez mérten meg is teszi, amit tud. Meg akarja mutatni az ország szép és fájdalmas arcát is. Ugyanakkor végig volt benne szorongás, amelyet a regény elején teljesen másra vezettem vissza. Aztán, ahogy haladt előre a cselekmény egyre jobban aggódtam érte, mert ez a nő kész volt akár saját magát is feláldozni a cél érdekében. Hatalmas terhet cipel, amivel egyedül megküzdeni szinte képtelenség…még egy ilyen erős amazonnak is lehetetlen feladat. Kirakósként álltak össze az apró darabok, hogy mit miért is tesz, és miért képes végletekben gondolkodni. És én tiszteltem, és becsültem azért amilyen. Szó nélkül tépi ki a saját lelkét a szívével együtt és lenyeli az ezzel járó fájdalmat. Nem tudom, én tudnék e ennyire erős nő lenni. Sok esetben nem, én számtalanszor összeomlottam volna…Indiában kiváltképpen. Megacélozta magát a nehéz helyzetekben, nem hagyta magát lerázni…meg akarta mutatni milyen sötét arcai is vannak a nyomornak…de a szépre is koncentrál. És végül önmagát is megtalálja az utazás során. Ráébred arra, hogy nem szabad saját magát háttérbe szorítania és kiszipolyoznia…mert az jóra nem vezet. Mindezek alapján nekem Liz példaképpé vált, sajnos túl kevés ilyen ember van a földgolyón.

Liz mellett számos mellékszereplő is feltűnt a kötetben, de a legkiemelkedőbb Liam volt….aki Elizabeth gimis szerelme…és persze a szülői nyomásnak köszönhetően váltak el egymástól. Most az élet, vagy a sors vagy a karma (ki hogy hívja) által újra keresztezték egymást az útjaik. Liam egy igazi agglegény típus, szabadelvű és nem nagy híve a tartós kapcsolatnak. Először úgy tesz, mintha nem ismerné meg Carringtont, majd később egyértelműsíti, hogy nagyon is tudja ki a kolléganője és honnan ismeri. Izzik közöttük a levegő, persze ez visszavezethető a korábbi érzelmekre is, hiszen szerették egymást…de Liznek el kellett hagynia a fiút. Liam árgus szemekkel figyeli hősnőnket, és látszik, hogy szereti…a szerelem már más kérdés. A szeretet megmaradt benne, mivel minden apró rezdülésére figyel, és azt is érzi, hogy Elizabeth titkol valamit. Persze nem kell félteni, hiszen egy tipikus macsó, aki imádja a nőket…bár maximum egy-két éjszaka erejéig. De korrekt és én ezt végtelenül becsültem benne. Nem kertel, nem köntörfalaz. Hősnőnk mellett van, sok mindent együtt dolgoznak ki az utazás során és felelevenítik azokat az éveket, amelyeket külön töltöttek egymástól. Beavatják a másikat egymás fájdalmas emlékeibe, illetve megosztják életük hibáit. Hogy mi történt velük amióta különváltak az útjaik. Liam felnéz Lizre, becsüli és tiszteli őt. Sok esetben nem tudtam eldönteni, hogy csak, mint barát vagy annál több szeretne lenni. Az biztos, hogy barátként sziklaszilárdan támogatja a nőt, de én úgy éreztem több van emögött. Liam túlontúl óvón és nagy figyelemmel bánt Elizabeth-tel, és ezt akkor tesszük, ha többet érzünk a másik iránt, mint barátság. Liam szerintem többet érez, de tudja, hogy nem tudja megadni neki, amit ez a csodálatos nő érdemel…de az biztos, hogy mindenben támogatja. Igaz, egy szoknyapecér, de az én szívem is hevesebben dobogott minden cselekedetétől.

Ebben a kötetben Indiába utazhat az olvasó, és utaztam én is. Nem számítottam, hogy ilyen ellentmondásos érzéseket hagy bennem az olvasás. Egyszerűen úgy érzem erre az országra leginkább az ambivalencia jellemző. A mérhetetlen gazdaság, a pompa és a mélyszegénység, a kizsákmányolás. És mégis egy ősi kultúra került bemutatásra a lapokon. Szívbemarkoló volt olvasni a mélyszegénységről, arról, hogy nincs kitörési lehetőség…ahova születsz ott éled le az életedet. Már ha sikerül leélni egy olyan országban, ahol nem biztosított mindenki számára az egészségügyi ellátás. Az, ami nekünk, nyugati embernek természetes, nekik csak küzdelem árán adatik meg. A kizsákmányolás, a prostitúció, a gyermekmunka nem ismeretlen ebben az országban. A népessége egyre csak nő…holott a társadalom rétegei egyre jobban távolodnak egymástól. És erre az írónő tökéletesen rámutatott…ámbár leginkább arra, hogy mekkora felelőssége van a fejlett világnak abban, hogy bizonyos kérdésekben hogyan dönt. Ugyanakkor ki kell emelnem a gasztronómiai leírásokat, amelyet imádtam ebben a regényben. Élvezet volt olvasni, ahogy az írónő leírta az indiai konyhát…szinte a számban éreztem a curryt és az egyéb jellegzetes ízeket. A gasztronómia mellett a tájleírások is tökéletesre sikerültek, elénk tárva e hatalmas ország kiemelkedő részeit. Persze a Tadzs Mahal sem maradhatott el, amely szimbóluma az indiai kultúrának…úgy ahogy a vonatút is. Egyszóval tökéletes keretet, körítést és hátteret adtak a történetnek, amely ezáltal, még inkább élővé és lüktetővé vált. Bepillantást nyerhetünk egy hagyományos indiai esküvőbe, egy szegénykonyha működésébe vagy éppen egy kolostor mindennapjaiba.

A regény címe, pedig maga az üzenete, amelyet Elizabeth ki is fejt: „A lótusz India nemzeti virága. A vallásban is fontos szerepet játszik, és mély spirituális tartalommal bír. Számomra azt jelenti, hogy minden sötét, borzalmas helyzetből létezik kiút, csak meg kell látnunk a lehetőséget.”

A borító nagyon figyelemfelkeltő, harsány színekkel dolgozik. Olyan, mint a Holi, amely a színek fesztiválja…a tavaszköszöntő ünnep Indiában. Csupa erős szín, amely odavonzza a tekintetet és csak gyönyörködni lehet ebben a sokszínűségben. Egyszerűen csodálatos, ahogy a borító alsó részén kiemelkedik a Tadzs Mahal….az örök szerelem jelképe. Ezt pedig megpecsételi egy henna motívum. Leírhatatlan látvány, egyszerűen imádom.

A lótusz virága eltér Viki korábbi könyveitől, mert itt nem lelhető fel az erotikus tartalom, és bevallom őszintén nem is hiányzott. Fel sem tűnt a hiánya, és nem is illet volna ehhez a történethez. Ez a regény ugyanis nem más, mint egy erős nő küzdelme az álmaiért…hogy jobb hellyé tegye a világot. Hogy a sok borzalom közepette megtalálja a szépséget a sötétségben. Hiszen a sötétet mindig a fény követi. Elizabeth Carrington kiváló példa arra, hogy akárhányéves az ember meg tud változni, és lehet tenni a világot uraló szörnyűségek ellen…még ha kicsiben is…de lehet. Ha már egy embernek segítünk már az is győzelem.

Egy történet reményről, küzdeni akarásról és a szerelem erejéről.