Amikor megláttam ezt a regényt az előrendelhető könyvek között egyből felkeltette az érdeklődésemet. Először a címe és a borítója, majd a fülszövege. Fájdalmas, lélékszaggató történetet ígért az a pár mondat, amely röviden összefoglalja miről is fog szólni Stella Albright írónő műve. A Miután elmentél Stella Albright első regénye, amely az Álomgyár Kiadó gondozásában jelenik meg idén márciusban, és volt lehetőségem előolvasni a kötetet a Kiadó jóvoltából, amelyet ezúton is köszönök. Pár perce fejezetem be az olvasást és nehezen találom rá a szavakat, nehezen tudok megszólalni. Be kell vallanom az utolsó negyven oldalon végig sírtam. De nem volt ez máshogy a korábbi oldalakon sem. Igazi érzelmi mélységeket jár be ez a kötet, a fájdalom legvadabb arcát mutatva be. Olyan rétegeket tár fel az emberi és gyermeki lélekből, amelyeket csak azok ismernek, akik borzalmas események szemtanúi voltak, vagy éltek át testközelből. A fájdalom gyökeréig ásott le az írónő ebben a regényben, megmutatva milyen szerteágazó is az, mennyi rossz tudja táplálni, és hogy egy sérült léleknek milyen nehéz is újra felállni a padlóról, ha valaha fel tud. Mert ebben a regényben sérült lelkekről olvashat az olvasó. Itt nincs rózsaszín vattacukor, felhőn úszó unikornisokkal csak brutális valóság, és maga az élet. Mert akár ez velem is megtörténhetett volna. Az érzelmi perspektívák és azok bemutatása adja a könyv velejét, a magját. Csodálatos megfogalmazások, metafórákba burkolt érzelmek, gondolatok mutatkoznak meg és az, hogy mire is vagyunk képesek azért, hogy szeressenek? Egy gyerek mennyire küzd a bántalmazó szülőjéért is, megtesz mindent, hogy szeresse...és felnőve már teljesen másként látja azt a szülőt. A gyermeki lélek pszichológiája is elénk tárult, annak minden szépségével együtt, ugyanakkor kamaszok lelkivilágába is bepillantást nyer az olvasó.
A kötet központi eleme a zene, amely minden fejezetben jelen van. Külső és belső tekintetben is kulcsfontosságú, mivel már a borítón is egy hegedű uralja a képet, mellette pedig elmosódva egy lány alakja bontakozik ki. Maga a cím -Búcsúszimfónia- is egy zenei fogalom, és a fejezetek címei is a szimfónia valamely variánsát kapták. Mindehhez párosul a grafika, úgy hogy egy kottarészlet jelenik meg minden fejezet tetején. Számomra ez nagyon ötletes volt, és pluszt is adott a történethez. Ebből úgy gondolom az írónőnek is fontos lehet a zene. A zene nélküli élet számomra elképzelhetetlen, maximálisan megértem miért tartotta ennyire fontosnak ezt kiemelni Stella. A zene szolgálhat menedékként, ahogy ebben a regénybe is teszi...védelmet nyújt azoknak, akik ki akarnak szakadni a brutális valóságból, az életükből és kiteljesednek a zenében. Más emberré válnak, miközben megszólaltatják kedvenc hangszereiket vagy kedvenc műveiket. Igaz elsősorban a komolyzene a releváns a történetben, de a könnyűzene is bekúszik a történet végére...és egyértelművé válik, hogy a zene nélküli élet sivár és szomorú. Maga a cím és az alcím jelentéssel bír, amely a regény végére körvonalazódik. A Búcsúszimfónia Haydn egyik műve, amelynek kiemelt jelentősége van a történet szempontjából...mind a női, mind a férfi karaktert tekintve. A Miután elmentél alcím, pedig a kötet legnagyobb fordulataira utal.
A kötet egy szemszögből íródott, itt csak a főhősnő Harmony Rayne gondolatai és szemüvegén keresztül láthatjuk, illetve tapasztalhatjuk meg a történéseket. Harmony 17 éves kamaszlány, aki egy amerikai kisvárosban él nagyszüleivel és egyetlen menedéke a zene...pontosabban a hegedűje, amelyet még gyermekkorában kapott az édesapjától. A fiatal lány kortársaival ellentétben inkább Mozart és Haydn műveibe menekül, és csak ott érzi teljesnek az életét...mígnem be nem köszönt életébe a szerelem egy magas, kosaras srác teljes valójában. Hősnőnk ekkor még nem is sejti micsoda megpróbáltatást tartogat neki a gimnázium harmadik éve... hogy az életének addigi düledező oszlopai fokozatosan egy háborús övezetre emlékeztető romhalmazzá válnak majd. Harmony nem egy szokványos fiatal tini, sőt az hogy sérült enyhe kifejezés. Többszörösen lelki sérült, és ebből következik a különcsége és elzárkózása is. Olyan traumák érték gyermekkorában, amely egy felnőttet is megviselt volna nem egy hét éves gyermeket. Az a tragédia, amely megtörtént vele egész későbbi életére kihat, magával hozva a poszttraumás stresszt, a szorongást. Nagyrészt saját magával való harcot ismerhetjük meg, és azt, hogy a legkritikusabb helyzetben az hagyja el és löki el magától, akinek a legjobban kéne szeretnie. Egy gyerek számára ezek hatalmas törések, amikor a korábbi boldogsága egy pillanat alatt rebben tova. Amikor bűnösként kezelik, olyan dolog miatt, amiről nem tehet. Az írónő a regényben nagy hangsúlyt fektetett az abúzusra, mégpedig a verbális fajtára. A testi bántalmazás mellett ritkábban esik szó a szóbeli változatról, amely ugyanúgy rombolja egy gyermek lelki világát, azonos mély és tátongó sebeket hagyva maga után...amelyek lehet soha nem gyógyulnak meg a későbbi évek folyamán sem. Szívettépő a kislány története, az amin keresztülment...ahogy szembenézett azzal, hogy hétévesen elvesztette a gyermekkorát, a boldog gyermekkort....és utána csak élt, létezett...próbált túlélni. A sok éves titkok, hazugságok ezt csak tetézik, hiszen ezeknek köszönhetően egyrészt szorong, és persze saját magát vádolja. Soha nem értettem miért kell valakinek hazudni, főleg egy gyereknek kiváltképp olyan dologról, amely idővel ki fog derülni...persze értem, hogy a nagyszülők meg akarták védeni, de pont ezzel taszították a legmélyebbre...az önmarcangolás poklába. A PTSD-nek köszönhetően fokozatos rémálmok, és emlékbevillanások törnek rá...és mozaikról mozaikra rakja össze életének darabkáit...a hazugság miatt...mert vele persze nem közlik az igazat mert gyermek...de abba bele sem gondolnak, hogy az amúgy sérült lánynak ezzel mit okoznak. És akkor még a szerelem is felbukkan...amely nem is lehetne bonyolultabb.
Számomra borzalmas és nagyon fájó volt olvasni Harmony vívódásait saját magával, a lelkivilága olyan sebzett, hogy szinte nincs rajta ép felület. A gondolatai nem egyszer ríkattak meg. És ehhez jön még egy fájdalmas szerelem, amellyel még meg kell küzdenie. De mindennek ellenére ez a lány egy nagy küzdő, egy nagy túlélő. Túlélte gyerekként a poklot, és túléli, hogy megtapossák és megbántják az amúgy is darabokban heverő szívét. Nekem ez a lány pokolian erős. Képes felállni a legnagyobb ütések után is annak ellenére, hogy lassan már képtelen összerakni a lelkét, a szívét.
Az egyik nagy fordulópont a betegsége, és a transzplantációja. Persze ott sem tudtam megállni könnyek nélkül, amikor kiderült arról is az igazság...és persze követte az önvád, az önmarcangolás. Az utolsó fejezetekben, amikor maga a szíve mutatja meg nekia kiutat az csodálatos volt.
Harmony mellett egy másik fontos személy karaktere is kibontakozik a könyvben, ez pedig nem más mint a férfi főszereplő
Hayden Pryce. A brit kosaras, aki igazi nagymenő és nem mellesleg tipikus rosszfiúnak tűnik. Mégis felpattan kettejük között a szikra, és megállíthatatlanul lángba borítja a két tinédzsert. Túl gyorsan égnek el ebben a tűzben, olyan sebeket szerezve, amely sérült lelküknek talán már túl sok lesz. Hayden mondjuk úgy emlékeztetett engem Hardin Scottra. Néha úgy éreztem, mintha ikrek lennének. Hayden múltja sötét, abúzusokkal, bántalmazó apa-fia kapcsolattal terhelt. Anyjával menekültek a családi erőszak elől, és persze a fiú végül a rossz oldalon kötött ki. Alkohol, agresszió és rossz jegyek, verekedés szabdalta a napjait...és ebből kiutat a sport jelentette. Hayden birtokló, túlontúl védelmező, durva és nehezen tudja kontrollálni az érzelmeit. Nem mindig gondolja át a mondanivalóját, mielőtt közli azt. Impulzív és erős jellem. De mégis megfogja valami a lányban, ami nem más, mint a zene. Ahogy Harmony játszik a hegedűn elvarázsolja a fiút, olyan emlékeket megnyitva benne, amely gyermekkorának csekélyke boldog pillanatait juttatja eszébe. Ezután már nem tud és nem is akar elszakadni tőle. Harmony is vonzódik a különc sráchoz, aki előtt megnyílik.
Életében először megmutatja milyen elcseszett
múlttal is rendelkezik.Nekem kicsit túl gyors volt a tempó, kettejük szerelme túl hamar szökkent szárba...bár tény, már régen voltam gimis...ahol egyik napról a másikra lobbantak fel a nagy szerelmek. De visszatérve hőseinkre... a lány fél szeretni, a fiú pedig nem tud...és mégis, megtanítják egymást erre. Megnyílnak egymás előtt, feltárva sebzett lelküket, brutális gyermekkorukat és támaszt nyújtanak egymásnak. Mégis a csodás érzelmek mellett, számos fájdalommal jár ez a szerelem, amely jellemzően Hayden miatt következik be. A birtoklási vágya, a sebei, a traumák nem engedik változni. Harmony mindent megtesz, hogy a kedvében járjon és beilleszkedjen a köreibe, és néha úgy éreztem a fiú ezt nem értékeli eléggé. Pillanatok alatt változott a hangulata és oda tudott szúrni, ahol a legjobban fájt. Tökéletesen marta el magától a szeretteit, és bújt a közöny álarca mögé.
Számos mellékszereplő felbukkant a regényben, és senki nem volt átlagos. Mindenki hordozott magával valamit, valamit amivel nap, mint nap meg kellett küzdeni. Ugyanakkor egy mellékszereplőt mélységesen elítéltem: aki akkor hagyta ott Harmonyt, amikor neki a legnagyobb szüksége lett volna rá...és később, mintha mi sem történt volna felbukkant újra. Én még csak rá sem néztem volna, nem tudnék neki megbocsátani azok után, amit tett. Megmutatta valójában milyen gyenge jellem is. A nagyszülők, pedig egyértelműen védelmi ösztönük csapdájába estek. A hazugságok mindig kiderülnek, és generációkon át hordozni nem biztos, hogy kifizetődő. Nem beszélni a problémáról, a szőnyeg alá söpörni vagy nagy baráti vacsorákat tartani csak azért, hogy elfedjük az igazságot, pedig szintén gyávaság és később csak még fájóbb sebet ütünk ezzel annak a lelkén, akit annyira védeni akarunk.
A regény elolvasása után, és miután csillapodott bennem az érzelmi vihar meghallgattam a Búcsúszimfóniát. Maximálisan megértettem miért szereti annyira ezt Harmony és miért is bír ez olyan nagy jelentőséggel a kötetben. Gyönyörű volt, engem is teljesen magával ragadott...a komolyzene minden szépségbe benne van Haydn művében. A zene gyógyít, segít túlélni és átélni is.
Elsőkönyves íróként azt kell mondanom Stella megugrotta lécet, igaz nem mindenhol volt tökéletes a regény. Ámbár tökéletes mű nem létezik. Olykor nekem kicsit élesek voltak a jelenetek közti váltások, és egy két esemény túl sebesen történt...túl hamar lobban fel a szerelem. Nekem ez egy kicsit gyors volt, és a nagy érzelmi kinyilatkoztatások után hirtelen már egy totálisan más élethelyzetben találja magát az olvasó a szereplőkkel együtt. Mindezt leszámítva egy nagyon szép történetet kaptam a szeretetről, a szerelemről és megint csak bebizonyosodott, hogy a gyermekkorban szerzett sebek és traumák egész későbbi életünkre hatással vannak. Azokból felgyógyulni, azokon túllépni pokolian nehéz...főleg ha újabb és újabb sebeket szerzünk és minduntalan a földre zuhanunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése