Baráth Viktória: A lótusz virága -Beleolvasó

 Kedves Olvasóm!

Olvass bele Baráth Viktória legújabb, hamarosan megjelenő regényébe, amely a csodás és ezerarcú Indiába kalauzol el megmutatva annak minden vonását. 

 

Fülszöveg:

Elizabeth végre úgy élheti az életét, amire mindig is vágyott: a maga ura lehet, senki nem parancsol neki, és senkitől nem függ. Egészen addig, amíg egy váratlan idegen be nem kopogtat az ajtaján. A lány múltja újra a felszínre kerül, aminek hatására ismét meg kell küzdenie háborgó lelkével. Ám a tettvágya és az újabb kaland ígérete erősebbnek bizonyul még a félelmeinél is.

Elizabeth új kihívásokat keresve Indiába utazik, hogy segítse az ott élő, nehéz sorsú embereket. Csodálatos, ugyanakkor szívfacsaró kalandok várnak rá, amelyek során nemcsak a világról, de az önmagáról alkotott képe is megváltozik. Megtanulja, mennyit ér az igaz barátság, és talán még a rég nem látott szerelem is újra felbukkan az életében. A boldogságát azonban hamarosan sötét felhők árnyékolják be, amitől a lány választás elé kényszerül: önmagát mentse meg, vagy az emberiséget?

Mekkora utat kell bejárnunk ahhoz, hogy végül ráleljünk az igaz valónkra? Elkövethetjük ugyanazt a hibát újra és újra, mielőtt tanulnánk belőle?

Baráth Viktória Szabadon-sorozatának második kötetében a varázslatos Indiába utazunk, ahol nemcsak a gyönyörű tájak, hanem a gyötrelmes emberi sorsok is gondolkodásra késztetnek.

 Részlet a regényből:

  "Londonból jöttünk, és szeretnénk megmutatni India minden arcát.
– Akkor jó helyre jöttek, mert itt mindegyiket láthatják! A nevem Tanvir. Szívesen elmondom, amit tudniuk kell. – Elkísér minket kezet mosni, mert csak utána állhatunk munkába. – Ez a templom eredetileg egy magánház volt, mégpedig Jai Singh maharadzsáé. 1664-ben a nyolcadik guru, Guru Har Krishan itt szállt meg a delhi-i tartózkodása alatt, amikor a kolera és a himlő járvány tombolt. A guru mindenkit vendégül látott itt, akinek szüksége volt ételre vagy vízre. Így kezdődött az adakozás a templomban, ami a mai napig tart. Egy pulthoz kísér, ahol vödröket veszünk magunkhoz. Ha jól látom, lencse curryt szolgálunk fel.
– Úgy vettem észre, Indiában nagyon fontos szerepet játszik a szegényebb rétegek megsegítése.
Mindenhol belefutunk ingyenkonyhákba.
– Nemcsak a szegényeknek segítünk, hanem mindenkinek – magyarázza Tanvir. – Itt nem kérdezzük meg, hogy valóban rászorul-e az ingyen ebédre, vagy sem. Aki ide betér, és enni kér, mi adunk neki. Korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül. Innen senki nem távozhat éhesen. Ez a mi alapelvünk. Az első langart Guru Nanak alapította, pontosabban ő volt az, akitől az ötlet származik. Nagyjából tizenkétéves volt, amikor a kereskedő apja adott neki húsz rúpiát, hogy menjen el a piacra, és egy jó üzlettel térjen haza. Ahelyett, hogy a fiatal Guru Nanak üzletelt volna a pénzzel, ételt vásárolt belőle, és megvendégelte a szegényeket, akik már napok óta nem ettek. Azt mondta, így lett a pénzének valódi értéke, és ez volt a legjobb üzlet, amit köthetett. Azóta a langar, vagyis a közösségi konyha egyenlő az elfogadással, az egyenlőséggel és a vendégszeretettel. Kár, hogy nem így gondolkodnak mindenhol az emberek. Ha több ilyen hely létezne a világon, talán kevesebb lenne az éhezés és az ebből fakadó betegségek.
A sorok között haladva figyelem Tanvir mozdulatait. Aki nem kér többet, az a tálca fölé tartja a kezét, de aki nem így tesz, annak egy merőkanálnyi lencsét osztunk újra. Velünk szemben egy nő közeledik felénk, aki kenyeret oszt.
– Csak önkéntesek dolgoznak itt? – kérdezem.
– Legfőképp igen. Senkit sem küldünk el, aki segíteni akar, annak találunk helyet. Sokszor térnek be turisták is, de a legtöbbször a helyiek jönnek el. Nélkülük nem tudnánk működni.
– És mi a helyzet az alapanyagokkal?

 

 

– A legtöbb adomány. Zöldséget, lisztet, vajat folyamatosan kapunk.
Amikor kifogy a vödröm, visszasétálunk, és egy újabb adagot veszek magamhoz. Közben figyelem az érkező és a távozó embereket. Valóban nagyon sokszínűek, de pont ettől szép az egész. Mindenkinek egyformán segít ez a konyha. 

– Hogyan működik a konyha? – kérdezem. – Mikor nyitnak?
– Reggel négytől este tízig vagyunk nyitva – feleli Tanvir. – De a legtöbbször éjfél körül végzünk. Nagyon sok folyamat automatizált, de a takarítás és a pakolás így is ránk marad a végén.
– Ennyi idő alatt hány embert tudnak kiszolgálni?
– Egy átlagos napon nagyjából harmincötezer ember fordul meg nálunk. De ünnepnapokon van, hogy a duplája vagy triplája.
Egy pillanatra úgy érzem, mintha nyelvi probléma lenne köztünk, ezért visszakérdezek.
– Azt mondja, hogy százezer ember eszik itt egy nap alatt?
– Előfordul, igen. Olyankor mondjuk több az önkéntes is, de vannak, akik órákat állnak sorban, hogy ételhez jussanak. Nem siettetünk senkit, de mi is azt szeretnénk, ha minél többen tudnának ellátogatni hozzánk.
Százezer ember... Belegondolni is nehéz. Igaz, néhány százan elférnek egyszerre a hatalmas teremben, és hajnaltól késő estig sokszor cserélődhetnek az étkezők. Mégis elképesztő, mekkora teljesítmény és szervezés van emögött.
– Csodálatos dolgot visznek itt véghez nap, mint nap – jegyzem meg. – Sokkal több ilyen helyre és emberre lenne szüksége a világunknak.

– A szikh vallás alapelvei között található az egyenlőség és a közösségi élet. Ebben a langarban mindkettő megtalálható, hiszen mindenkit egyformán szívesen látunk, és a közös étkezések során minőségi időt tölthetünk együtt. Itt minden szeretettel készül, és szeretettel kerül a tányérra.Ebben egy pillanatig sem kételkedem. Az önkéntesség a legszebb dolog, amit tehetünk azért, hogy megsegítsük embertársainkat. Talán ez lehetne az az út, amerre nekem is haladnom kellene. Bár Londonban bizonyára működnek ingyenkonyhák, de ilyen szintű szervezettséget, tisztaságot és emberséget csak itt, Indiában láttam. Biztos vagyok abban, hogy ennek a valláshoz van köze.Visszatérünk a konyhára, ahol szintén körbemegyünk, és Tanvir megmutatja, mi hol készül. A falak mentén hatalmas üstökben keverik a tadkát, ami az ételek alapját adja majd. Ehhez tisztított vajat, vagyis ghít használnak, amiben megpörkölik a fűszereket: mustármagot, köményt, chilit, fokhagymát, és egyebeket. A közelében elég erős az illata, de már ebből érezni, hogy a végeredmény is finom lesz. A mellette álló kondérokban fő a lencse, amit majd ízesítenek, hogy a végén az a dal készülhessen el belőle, amit az imént felszolgáltunk. Középen egy óriási nyújtóasztal áll a földön, amely körül legalább ötvenen ülnek, akik a chapatit, a kenyert nyújtják egyesével, kézzel.

 – Mintha láttam volna elől egy gépet, ami ilyen kenyereket készít – jegyzem meg Tanvirnak. 

– Az a rotit csinálja. Mivel bizonytalanul tekintek rá, elmosolyodik, most először. 

– Ez két különböző kenyérfajta. 

– Nekem ugyanolyannak tűnnek.

– Higgye el, nem azok. A végén majd megmutatom!"

 

 

A regény az Álomgyár Kiadó gondozásában jelenik meg 2022. júniusában. Előrendelhető az alábbi linken: https://alomgyar.hu/konyv/a-lotusz-viraga