Philippa Gregory: A fehér hercegnő

 Philippa Gregory nem ismeretlen számomra, több regényét is olvastam, mivel az egyik kedvenc történelmi korszakomról a Rózsák háborújáról is írt egy sorozatot....ráadásul női szemszögből. Először a tévésorozatokat láttam, majd mivel azok nagyon tetszettek beszereztem a könyveket is. A fehér királyné, a Vörös királyné és a Királycsináló lányát már korábban olvastam és nagy kedvencekké váltak...és persze az írónő is. Mesterien mutatja be a nők helyzetét a XV. századi Angliában, ahol némelyik hölgy eszköz, némelyik pedig a háttérből uralkodik...de az kijelenthető, hogy tényleges és igazi hatalom nemigen volt a kezükben. 

A fehér hercegnő  a Fehér királyné, a Vörös királyné és a Királycsináló lányának eseményei után veszi fel a fonalat, amikor Tudor Henrik partra száll, és 1485-ben a bosworthi csatában megöli III. Richárdot, azt a Yorki Richárdot, aki Anne Neville férje, Anglia királya, Yorki Erzsébet nagybátyja és szeretője volt. Erzsébet vagy Elizabeth anyja, Elizabeth Woodville alkut és megállapodást kötött Margaret Beaufort, hogy fia Henrik elveszi legidősebb lányát, és ezzel egyesül a fehér és a vörös rózsa, Richárdot letaszítják a trónról és Lizzy lesz az angol királyné. Lizzy, azonban nagybátyjába volt szerelmes, és a szeretője is lett így elég kérdéses volt, hogy a hódító Henrik miként fog erre reagálni...az persze, hogy a lány mit szeretett volna annyira nem érdekelt senkit. Philippa Gregory, pedig a fiatal Elizabeth történetét meséli el, azt hogy hogyan élete meg a későbbi eseményeket, az anyja cselszövéseit, Tudor Henrikkel való viszonyát, és azt, hogyan is élt egy fiatal királyi hercegnő ebben a vérzivataros ködös Albionban. 

Leginkább négy főszereplő által bontakozik ki a cselekmény, annak ellenére, hogy az írónő E/1 személyben tárja elénk a történetet: Yorki Elizabeth gondolatain és a vele megtörtént eseményeken keresztül lehetünk tanúi a történéseknek.....hiszen ő a fehér hercegnő. 

Yorki Elizabeth tudja, hogy Richárd halott és neki hozzá kell mennie Tudor Henrikhez. Nem szereti, nem is ismeri és jelen pillanatban gyűlöli. Bár az eléggé visszás, hogy saját nagybátyjával folytatott nem éppen erkölcsös viszonyt, sőt...nekem valahogy ezt nem vette be a gyomrom, főleg, hogy nagy szerelem szövődött kettejük között. Nem kicsit tartottam ezt furának, bár a királyi házaknál sok minden furcsaság kiütközik és nem véletlenül olyanok amilyenek. Lizzy alkalmazkodó és tudja mi a kötelessége...kényszerből adja oda magát a hódítónak, és az hogy ezt egy nőnek meg kell tennie...számomra felfoghatatlan és borzalmas. Nem volt ő más a regény elején, mint a zsákmány....egy győztes háborúban szerzett értékes préda. A házassága minden csak nem boldog....az írónő tökéletesen érzékeltette a lány karakterén keresztül, mit kellett kiállnia egy nőnek, mit vártak el tőle feleségként. Nem volt más lényegi kérdés, csak hogy termékeny-e...az pedig, ahogy ezt "letesztelték" gyomorforgató volt....főleg, hogy egy nőtől származott ez az ötlet. A sorozathoz képest egy jóval visszafogottabb Lizzy bontakozott ki a lapokon, aki mindig anyja és anyósa árnyékában élt, annak ellenére, hogy később ő lett az angol királyné. Lizzynek, azonban súlyos választással kell szembenéznie…vagy férjét és családját vagy rég elveszettnek hitt öccsét támogatja….veszélybe sodorva saját gyermekei életét és kockára téve ingatag lábakon álló házasságát. A lány nehezen barátkozik meg ezzel az érdekházassággal és nagyon lassan kezd csak szimpátiát, majd barátságot, majd szerelmet érezni a férje iránt….holott férje nagyon hamar beleszeret, és rajong érte. Amikor választás elé áll, az anyai szív erősebb, mint a testvéri szeretet és nem ismeri el testvérének a trónbitorlót. Döntött, és a saját családját választotta....ugyanakkor Elizabeth számomra nem lett kedvenc. Nem volt benne szinte semmi az anyja erejéből. Sokkal erősebb nőnek képzeltem el a Tudorok anyját, nekem kicsit túl alkalmazkodó, beletörődő és gyenge nő volt. Sokszor túlontúl is döntésképtelen, és mintha elfáradt volna a sok harcban és cselszövésben. Bár olyan nők árnyékában élni, mint az anyja és az anyósa...nagyon sok választása nem lehetett.

Tudor Henrik, akit egész életében arra készítették fel, hogy király lesz partra száll és hódítóként leigázza azt az országot, amit alig ismer. Édesanyjától gyerekként elválik és nagybátyja neveli fel...ugyanakkor tiszteli és szereti Margaret Beufortot. Ám egy dolog győzni és megszerezni a koronát, és egy másik megtartani. Elolvasva a regényt én talán Henriket sajnáltam a legjobban...valahogy az ő helyzetébe tudtam leginkább beleélni magam. Nem tudom miért. Az akkori neveltetés, a rideg családi kapcsolatok, a gyermekek eszközként való használata mind-mind visszaköszöntek a koronás és nemesi fők személyiségében. A túlbuzgó vallásosságról nem is beszélve. Tudor Henrik súlyos bizalmatlansággal rendelkezett mindenki irányába, a saját népe irányába is. Állandóan árulóktól tartott, nem tudott önfeledten boldog lenni. Ez a gyermekkorára is visszavezethető, hiszen félelemben és árulástól való rettegésben nőtt fel. Későbbi személyiségében és jellemében ez tisztán visszaköszön. Igaz, hogy Yorki Elizabeth a felesége lett, amivel lezárul a kuzinok háborúja...de csak pillanatnyilag. Az állandó ármánykodás, hazugságok, összeesküvések minden nap megnyomorították a lelkét, a szívét. Kényszerből veszi el a lányt, és nem is érez iránta semmi...később viszont lassan szárba szökkennek egymás iránt az érzelmeik. Henrik azonban soha nem tudott teljesen megbízni a felségében annak származása okán. Rajongva szereti, feltétel nélküli bizalom nem alakult ki kettejük között. És ami megpecsételte a házasságukat meg is mételyezte...nevezetesen a felség Yorki családja. A férfi állandóan közöttük keresi az árulót, és nem egyszer ott is találja meg. Mire valamit nagy nehezen felépítenek a kapcsolatukban egy szempillantás alatt döntik le azokat a történelem vagy a rokonok tettei. Állandó készültségben él, várva mikor lázadnak fel ellene...nem tud olyan önfeledt uralkodó lenni, mit egykori apósa. Philippa könyvéből az derült ki a népe sem kifejezetten rajongott érte. Amikor pedig sorra bukkannak fel a trónbitorlók Henrik mindegyikkel szemben felveszi a harcot, és le is győzi őket megszilárdítva hatalmát....de ez mindig csak ideig-óráig tart. Mert mindig jön egy újabb és újabb...még a leghitelesebbel végül végleg le nem számol. Ilyen közegben élni maga lehet a pokol...amikor nem tudod, kiben bízz...bízhatsz-e egyáltalán valakibe. Amikor több kémed van, mint katonád, amikor könyörögni kell a nemeseknek a hadseregért. Szívesen olvastam volna egy kicsit többet Henrik és Elizabeth boldogságáról, szerelméről. Hogy valójában megtalálják egymásban a menedéket, és valódi, mély szerelem szövődik közöttük. Több öröm járt volna nekik ebben a kötetben.

Elizabeth Woodville számomra soha nem volt szimpatikus karakter. Sem a történelemben, sem a sorozatban és a könyvekben sem. Manipulatív, irányító, akaratos és hataloméhes nő. Persze, érthető, hogy saját családját támogatja és helyezi előtérbe...de amikor a gyermeki között választ az számomra sokat elmondott. A Towerből eltűnt hercegek (Edward és Richard) anyjaként borzasztó fájdalmat él át. Az írónő azt az elméletet szőtte bele a regénybe, hogy az özvegy királyné nem Richard fiát, hanem egy hasonmás kisfiút küldött Towerbe. Az igazi fiát biztonságba helyezte és meghagyta neki később, hagyja el az országot. Ez adott okot arra a pletykára, hogy újra és újra fellángoljon az ellentét a Tudorok és a Yorkok között. Elizabeth támogatta is az ellenállást, veszélybe sodorva lánya és unokái életét is ezáltal. Mániákusan hitt abban, hogy Richárd elmenekült, és később visszatér, hogy elfoglalja Anglia trónját, és újra a Yorki rózsa borítja be a szigetországot. Számtalan árulás, konspiráció, cselszövés, boszorkányság, amely a számlájára írható. Minden eszközt megtalált, hogy segítse a lázadásokat....roppant okos és ravasz asszony volt. A hatalmat, azonban mindennél jobban szerette...és szerintem a saját gyermekeinél is. Az ellenségével is képes lepaktálni, hogy később gond nélkül tudja hátba szúrni és a saját malmára hajtani a vizet. Bámulatos és erős asszony volt, a korszakában tiszteletre méltó az ereje, a bátorsága és a kitartása miatt is, a szépségéről már nem is beszélve....hiszen néhai férjét is így hódította meg. Igazi királyné, aki tudja kezelni a hatalommal járó felelősséget, és a korona súlyát. Lányát nem kicsit szorította háttérbe, és Lizzynek soha nem volt akkora hatalma, mint neki. A boszorkányság motívuma most is megjelent, és ismét érdekességként szolgált. Az átok motívuma ezen a könyvön is végighalad.

Margaret Beaufort (később Stanley) tipikusan az a nő, aki "bort iszik és vizet prédikál". A vallásos buzgalom nekem az ő tekintetében nem kicsit volt sok, és annak ellenére, hogy Isten leghűbb szolgálójának tekintette magát a velejéig romlott volt a lelke. Fiáért bármit megtesz, bárkin átázol....függetlenül a bibliai tanításoktól. Persze neki sem volt egy könnyű élete, és elhatározta, hogy király lesz a fiából és ezért mindent meg is tett. Érdekházasságot kötött, a Yorkokhoz dörgölőzött, és megszervezte a Elizabeth fiainak megölését. Persze így kettővel kevesebb akadály állt a fia és az angol trón között. Úgy forgott, mint a napraforgó...a szerelmet eltemette magában, hiszen, akit valóban szeretett nem lehetett az övé. Ő és Jasper Tudor feláldozták magukat Henrikért. Nőként, pedig olyan tanácsokat adott fiának, ami visszataszító volt....miközben ő imádkozott térden állva a feszület előtt, a fia erőszakkal tette magáévá az akkor még menyasszony Yorki Elizabeth hercegnőt...az ok, hogy termékeny-e. Margaret az én szememben egy alantas nőszemély volt...és bármennyire isteninek tekintette a küldetését az nem volt az. Ami motiválta az nem volt más, mint a hatalom. Ugyanakkor erős kezű nő, de percek alatt omlik össze ha egyetlen fiát veszély fenyegeti. Nem mindig tudott éles helyzetben higgadtan és diplomatikusan gondolkodni. A York család nőtagjait kizárólag tenyészkancáknak tekintette, akiket megfelelő Tudor pártiakkal házasított össze....erősítve így a két család egységét. Fiához hasonlóan nem bízik meg a Yorkokban, mindenhol árulást sejt, arra vár...menyét háttérbe szorítja, szinte magának követelve a királynéi előjogokat. Elizabethnek nagyon szűk lehetőségei voltak vele szemben....jóformán semmi. Nem segítette elő, hogy a fiatalok közelebb kerüljenek egymáshoz. Saját befolyását féltette a fia felett menye ellenében. Egy velejéig romlott nő az ájtatosság álarca mögé bújva.

A sok valós történelmi személy felvonultatása teszi igazán valóságossá ezt a cselekményt, annak ellenére, hogy sok a "vakfolt" a Yorkok és Tudorok ezen történetében. Hiszen nem tudni, hova tűnt el a két herceg a Towerből, vagy valamelyik trónbitorló....leginkább az utolsó valóban az igazi Yorki Richard volt-e, Elizabeth Woodville és Edward király fia? Valóban létezett egy átok, amely az özvegy királynéhoz köthető....nem tudni, de az írónő mesterien színezte ki a hézagokat és töltötte meg azokat élettel. 

Érezhető volt, hogy Gregorynak nem ez az első történelmi regénye...hiszen az alapos és aprólékos kutatómunkát minden lapon érezni lehetett. Mesterien helyezkedett bele hol Yorki Elizabeth, hol Henrik helyzetébe....minden szó, mondat passzolt, illett a történethez. A korabeli leírások, öltözködés, életmód, viselkedés, etikett mind-mind tűpontosan illeszkedett a regényhez. Hiszen megismerheti az olvasó a paloták, királyi rezidenciák berendezéseinek leírását, az utazás viszontagságait, a törvényalkotás menetét, valójában azt, milyen lehetett az élet a XV. századi Angliában.

A borító csoda szép, szembetűnő...egyből odavonzza a tekintetet. Igazi történelmi regényhez illő külső. Elég vaskos a kötet, ennek ellenére mégis puhatáblás, azonban a minőségre nem volt panaszom. Könnyen forgatható volt, nem törött a gerince. A betűméret is megfelelő volt, és a lapok minősége is.  

A fehér hercegnő tévésorozat és ez a regény szerintem kiegészíti egymást, előbbi látványos, utóbbi részletesebb. Míg a könyv jobban boncolgatja a szereplők érzelmi és lelki mélységeit, addig a film megörvendeztet bennünket látványos csatajelenetekkel és borzalmas kivégzésekkel is, amely a középkor elengedhetetlen eseményei voltak. Véleményem szerint a színészeket tökéletesen eltalálták, sőt...számos esetben jobban hozták a karaktert, mint a regénybeli énük. Szinkronosan a legjobb nézni, ugyanis felbecsülhetetlen élmény, amikor Tudor Henrik a kedvenc színészed hangján szólal meg.

 

Ebben a részben végig érezhető volt a feszültség és a szorongás. A félelem szinte átütött a lapokon. A bizalmatlanság úgy fonta körbe a szereplőket, mint a pók az áldozatát. Philippa Gregory tényleg mesterien ír, mivel egy olyan korszakhoz nyúlt ahol nem kevés fikciót is kellett írnia a valóság és a történelmi tényeken alapuló cselekmény mellett...és mégis, akár így is lehetett.  Így is élhetett Yorki Erzsébet és Tudor Henrik, aki kezdetben gyűlölték egymást, majd lassan egymásba szeretettek...de megannyi nehézség, halál, ármány és árulás árán tudták ezt elérni. Mindazonáltal Lizzynek valóban igaza lett, született egy nagyhatalmú Erzsébet, aki a Tudorok fénykorát hozta el, ő pedig nem más, mint I. Erzsébet, a szűz királynő...aki férfi nélkül és saját jogán uralkodott és hozta el Angliának az aranykort. Nemhiába szolgált ez a korszak alapul Gerorge R.R. Martin világsikerű fantasyjának, a Trónok harca alapjául is.