Moziban jártam: Elvis

 Bevallom őszintén először csak a magyar hang miatt, vagyis a szinkronért akartam annyira látni az Elvis című filmet. Ember Márk az egyik kedvencem, és imádom szinkronszínészként is...így nem is volt kérdés, hogy az Elvist moziban szándékozom majd nézni. Akkor még nem sejtettem semmit, gyanútlanul ültem be a terembe és vártam, hogy kialudjanak a fények, lemenjenek az előzetesek és kezdődjön az egyik legnagyszerűbb énekesről, zenészről szóló film. Akkor még nem tudtam mekkora hatással lesz rám ez a film, ez a történet, ez az EMBER. Igen direkt írtam nagybetűvel, és nem véletlenül emeltem így ki....az eredetire és a magyar hangra is célozva. Mert persze a szinkron minden percét imádtam, de maga a film és Austin Butler annyira a bűvkörébe vont, hogy azóta többször is tiszteletemet tettem a moziban, hogy adózzam Baz Luhrmann remeke előtt. Eddig velem még soha nem fordult elő, hogy egy filmet többször nézzek meg moziban. Duplázás már előfordult, de kettőnél több még nem, és azt hiszem ez is elég beszédes, hogy az Elvis mozi ezt elérte nálam. 

Ritkán írok filmekről értékelést vagy véleményt...ahhoz nagyon jónak kell lennie, és a lelkemig kell hatolnia...hát ez a film aztán megtette. Befészkelte magát a szívembe és ott is maradt. Először, amikor néztem egyszerűen a szám is tátva maradt. A zene, a látványvilág, a színészi munka, a vágás, a rendezés, a díszlet, a kosztümök mind-mind valami zseniálisak. Többször tekintettem meg, így nem kevés kedvenc jelentem lett...bár nyugodtan mondhatnám azt is, hogy az egész imádnivaló...de vannak külön favoritok. Észre sem vettem elsőre, és utána sem, hogy több mint két órán át ülök szájtátva a sötét moziteremben nachost ropogtatva és szinte alig bírok a fenekem maradni egy-két jelenetnél. Persze nem volt ismeretlen számomra ki is az az Elvis Presley. Tudtam róla pár dolgot, de azt hiszem ez a film méltó tisztelgés előtte, mert azóta rendesen utána olvastam és mindent is elolvastam róla. Az biztos nem véletlenül nevezik őt Királynak, a rock and roll királya. Így, évtizedek után Elvis még mindig szerez magának új rajongókat, mert, hogy én az lettem az biztos. 

Elvis Aaron Presley, aki 1936. január 8-án született és Memphisből jött, hogy megmutassa mi is van a torkában....mert hogy kincs volt, az biztos. A film igazából a menedzsere tolmácsolásában indul, akiről először a néző még nem tudja eldönteni, hogy a rossz vagy a jó oldalon áll- e ebben a történetben....de garantálom, hogy a film végére nagyon is kiderül, milyen ember is Tom Parker ezredes. És persze sok minden róla is kiderül. Ugyanakkor nem volt eltúlzott ez a történetmesélés, mert én későbbi képkockák alkalmával úgy éreztem egyre inkább Elvis kerül a középpontba, akit a tehetséges Austin Butler alakított. Nem ment el túlontúl szakmai vagy éppen a szerelem irányba. Én számos új dolgot tudtam meg, például a hollywoodi karrier vagy éppen Graceland létezése. 

Austin Butler neve nem volt számomra ismeretlen, de bevallom eddig csak a Carrie naplója sorozatban láttam, bár ott is nagyon szerettem. Általa végigkövethetjük Elvis karrierjét a kezdetektől egészen fiatalon bekövetkezett a haláláig. A nagy slágerek születése, hogyan is lett Elvis Elvis. Egy déli fiú, aki a feketék között nőtt fel megterhelt családi háttérrel. Ugyanakkor a családot elsősorban az anyuka tartotta össze, és fia hatalmas szeretettel ragaszkodott a szüleihez, kiváltképpen az édesanyjához. Nem volt ezt túlzó, pont a korszaknak megfelelő viszony anya és fia között...kiváltképp ismerve Elvis születésének körülményeit. Szinte érezni lehetett kettejük szívdobbanását egymás iránt, hogy mennyire jót akar a fiának, de közben aggódik is nehogy elveszítse. Az 1950-es évek Amerikája még nem éppen tűrt el olyan dolgokat, mint napjainkban. Kiváltképp a szegregáció, a feketék háttérbe szorítása és elnyomása jelenik meg háttérként a képkockákon. Ez tökéletesen megalapozta a filmnek a történelmi hitelességét, és azt amit Elvis hozott. Úgy énekelt és mozgott, mint a színes bőrűek, akik még bizonyos ülésre se ülhettek le  a buszon....és ez persze sok mindenkinek nem tetszett. De véleményem szerint Elvis közöttük érezte igazán otthon magát, ő úgy érezte közéjük tartozik, mert ők kérdés nélkül elfogadták és befogadták, míg a fehérek nem....és milyen dolog is ez, milyen érzés lehetett ez egy gyereknek. Persze, hogy az ő zenéjükön nő fel, és szinte beleivódott a vérébe a kultúrájuk, amelynek köszönhetően a zene, a XXI. századi zene egy kinccsel lett gazdagabb. Mert az, amit Presley tett a zenével az a hatás a mai napig érezhető. A sok küzdelem ellene mit sem ért, mert a fiatalok és a nők imádták. Olyat mutatott, amelyet előtte még senki. A külseje, a mozgása, a kiállása, a megjelenése, a stílusa, a hangja mind-mind együtt robbantották be őt a köztudatba és tették híressé. Persze, hogy megőrültek érte, én is megőrültem volna...ugyanakkor Elvis már akkor elfogadó volt, amikor ezt a szót nem nagyon ismerték Amerikában. Igazából ő képezte a hidat a fehérek és a színesbőrűek között. Áthidalva számos mély szakadékot. Közel hozta egymáshoz a fehéreket és a feketéket, amelyre nagyon, de nagyon nagy szükség volt. Elvis egy igazi király volt, akinek a zene volt a legfontosabb és a rajongói. Ezt tökéletesen bemutatta a film, ám sajnos ennek az életnek az árnyoldalait is. Azt, hogy nehezen tudta kezelni az ismertséggel járó hatásokat: a sok gyógyszer és rengeteg élősködő, aki belőle élt tönkretették. Borzasztó volt látni az utolsó képkockákat. Bevallom a könnyem is kicsordult nem egyszer, de az ahogy ő tudott szeretni az példaértékű...az pedig felháborító, ahogy őt kihasználták. Kiváltképpen a hozzá közel állók, vagy éppen nem tettek semmit. A szerelem sem úgy alakult az életében, ahogy kellett volna. A szerelmi szál ugyanakkor végtelenül bájos volt, a későbbiekben már lélekszaggató. Olyan érzelmeket mutatva be, amelyben a néző megtapasztalhatta, hogy két ember mennyire is tudja egymást szereti és támogatni....még akkor is ha együtt már nem megy.

Austin Butler minden esetre ha ezért nem kap Oscar-díjat kitépem a hajamat az biztos. Olyan fergetegesen és zseniálisan hozta Elvist, hogy arra nincsenek szavak. Az az alázat, amely ebben a fiatalemberben van egyszerűen hihetetlen. Képkockáról képkockára látszik mennyire alapos munkát végzett a felkészülés alatt, mennyire eggyé vált az általa játszott karakterrel. A mozgása, a hangja, az egész lénye....azt hittem az igazi Elvist látom...bámulatos színész. És én csak szinkronosan néztem, annyira Austin hangját nem hallottam csak a dalokban...de ott fergeteges volt. 

Márk, pedig szintén utánozhatatlan. Legelőször, amikor ültem moziban és hallgattam a hangját számos esetében az ő játéka jelent meg a szemem előtt...háttérbe szorítva Butlert. Márkot rengetegszer láttam már színházban így nem volt nehéz, hogy hanghoz elinduljon előttem a színészi játéka is. Talán a második újranézés után éreztem azt, hogy Butler felzárkózik a magyar kedvencem mellé és teret követel magának. Márk hangja zseniálisan illett Austin Butlerhez és Elvishez...és azért egy-két dalt a "magyar Elvistől" is meghallgattam volna. Hátha egyszer lesz még szerencsém hozzá. Az pedig, ahogy az epilógust hallottam tőle...ott nem volt megállás....folytak a könnyeim. 

Elvis Presley 1977. augusztus 16-án halt meg, Austin Butlernek pedig 1991. augusztus 17-én van a születésnapja. Azt hiszem ez egy nagyon furcsa egybeesés, és elég kifejező vagy inkább sorszerű. 

Baz Luhrmann rendező nem vette csöpögősre vagy túlontúl szerelmesre a filmet, és azt hiszem ettől is ütött ekkorát. A neve nem volt ismeretlen számomra, hiszen imádom a Nagy Gatsbyt tőle, ezért számítottam a pompára, a díszlet túlburjánzóságára és a mindent elsöprő zenére. 

A rendezése tisztelgés a király életműve előtt, bemutatva egy olyan embert, aki csak azt akarta, hogy a családjának mindene meglegyen, illetve ő azt csinálja, amit szeret. A zenét, és, hogy  a rajongóinak minél többet és többet tudjon adni....mert Elvis olyan volt, akinek a rajongói saját magánál is fontosabbak voltak. Az a szeretet, amit kapott tőlük, szinte felfoghatatlan volt számára, és akkor érezte jól magát, ha abban fürdőzhetett. Ha megtapasztalhatta azt az imádatot, amely őt övezte egy koncert alatt és azt követően. Az a felfokozott hangulat ajzószer volt számára, olyan, mint a levegő...nem tudott enélkül élni. És az epilógus tökéletesen összefoglalta miben rejlett Presley nagysága, miért volt egy ikon. Miért imádjunk napjainkban is. 

Az Elvis filmet mindenkinek csak ajánlani tudom, mert számomra 2022 filmje...és nagyon sokszor fogom még újranézni az egyszer biztos.