Suzanne Collins- A kiválasztott

 Számomra lelkileg ez a legnehezebb az összes közül. Ebben aztán benne van minden gonoszság, kegyetlenség és hazugság. Ebben a regényben számos dolog szimbolikus jelentőséggel bír, amellyel egymásnak üzennek a részvevők vagy kifejezik a véleményüket.

Az éhezők viadala nem egy romantikus lányregény, éppen ezért vált már első olvasatra is a kedvencemmé. És persze segített kilábalni az olvasási válságomból is, amiért kedvenc. Annak ellenére hogy a jelenlegi, amúgy is nyomasztó helyzet miatt próbálok kerülni minden depresszív hangulatú dolgot, könyvet és filmet…ezt egyszerűen akartam olvasni, mert hiányzott. Valahol belül szükségem volt már rá, nem tudom megmagyarázni miért. De az igaz, hogy a nagy kedvenceket újraolvasva mindig valami megváltozik, és bennem úgy áradt szét ez a jóleső érzés mint a morfling. Most, hogy újraolvastam a trilógiát, olyanokra is felfigyeltem, amire először talán nem fektettem akkora hangsúlyt.

Maga Pánem, a Kapitólium egy borzalmas diktatúra, amelyben az elnyomás és a félelem uralkodik…de sok mindenre rávilágított azért a Kiválasztott kötete. Egyrészt, hogy nem biztos, hogy aki jónak tűnik, valójában jó is…és lehet csak még nagyobb rossz következik, hiába is próbálja tökéletesnek feltüntetni magát. Már első olvasatra és most sem szimpatizáltam a Tizenharmadik körzettel. A katonai hierarchián és és a parancsokon alapuló rendszer soha nem lehet demokratikus, nem lehet szabad az akarat. Ott még inkább korlátozzák az egyént, a szabadságát, a döntési képességeit, magát az életét. Persze kellően meg van indokolva, és egy társadalomnak mindig szüksége van egy „rendszerre”, de a túlszabályozottság egyeduralomhoz vezet. 

Amelynek tökéletes mintapéldánya a Tizenharmadik és vezetője. Coin elnök mellékszereplőként bukkan fel, és első látásra ellenszenves volt számomra. Snow csak nőben, és mivel nincs akkora mozgástere ezért nem annyira kegyetlen. Mondhatjuk, hogy kegyes mert befogadta a menekülteket, de ezzel is csak az népességét akarja felturbózni, ezáltal tenyészállatot lát a Tizenkettedik Körzet lakóiban. Coin számomra semmivel sem különb mint Snow, ezt az egész történet alatt többször is bebizonyította. Ocsmány, kegyetlen húzásai visszataszítóak voltak. Nyilvánosság előtt ünnepelteti magát, fenyeget és ultimátumot ad. Miközben megkíméli Körzetét és tartalékait…magát csak a lázadást fogja össze, de ezt is csak a Fecsegőposzátával tudja, nem saját személyével. Ezért értelemszerűen félti is a hatalmát Katnisstől. Coin egy igazi politikus, és diktátor…aki mesterien mozgatja a szálakat, és használ fel és ki embereket a céljai érdekében. A hatalom, Pánem elnöki széke mozgatja és hajtja előre.
Továbbá egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül a trilógiában szereplő média mellett, a show mindenek előtt. A propaganda elsődleges, egy háború kellős közepén is a lelkesítő filmek a legfontosabbak…és mi ez ha nem diktatúra? E rendszer alappillére a propaganda, amely ebben a sorozatban kiemelt szerepet kap, halál élő egyesen adásban. Gyomorforgató és mégis tökéletes eszköz és fegyver. 

 

 A Futótűzben is már hatalmas szerepe volt az érzelmeknek, és a Kiválasztottban ez a tetőfokára hágott. Katniss ebben a részben ha lehet megmutat mindent magából, abból mi rejlik a lelkében. Milyen nehéz megbirkóznia ezzel a sok szörnyűséggel, amelyet 17 éves korára átélt. Én biztos becsavarodtam volna. Miért is nem akar anya lenni, és gyereket szülni? Everdeen nem érzéketlen, nem szívtelen…inkább túlontúl is emocionális…sok mindenkit szeret ő, és hajlamos magát hibáztatni a történtekért. Persze nem cselekszik mindig tökéletesen, de őt nem a rideg logika irányítja, hanem a szíve, az igazságérzete. Háborúban is képes arra, hogy ne menjen át kegyetlen gyilkológépbe, és megtartsa az emberségét. Nem folyamodik aljas eszközökhöz, ezért követik és segítik minden lépését. Ebben a részben rengeteg trauma és fizikai sérülés éri, csoda hogy a kötet végére még lélegzik. Számos idegösszeomlás és felépülés következtében olyan lelki nehézségekkel kell szembenéznie amelyek roppantul megterhelik. A folyamatos önsanyargatás, az önvád, az aggódás…mind-mind hozzájárulnak a lelki állapotához. Nem tudom képes lennék-e így élni, miközben tudom hogy össze kell kaparnom magam, mert a forradalom számít rám. Katniss igazságérzete is ott dolgozik a háttérben, holott ő nem akart jelkép lenni, nem akart lázadást szítani csak élni. De a sok borzalom amit átélt és amivel találkozott végül ráébresztették ha van esélye akkor belead mindent, hogy ezt az undorító rendszert egyszer s mindenkorra eltöröljék a föld felszínéről.
Ennyi probléma és vívódás mellett nem igazán jut ideje a szerelmi életével foglalkozni, mivel abban is folyamatosan őrlődik….nem tudja melyik fiú iránt mit is érez pontosan, bár ebben a kötetben, és annak is az első felében eléggé nyilvánvalóvá vált hova is billen a mérleg nyelve.
A Fecsegőposzáta ebben a részben végleg elég, és nem marad utána más csak hamu..eléri a tartalékai végét, és felemészti az egész küzdelem…nem tud már többet tenni, de megpróbált mindent ami tőle telhető volt. Katniss Everdeen nem hazudtolta meg önmagát: egy erős, okos, makacs nő, aki hatalmas erővel bír és emberfeletti képessége az, hogy bármennyiszer is képes felállni a padlóról…főleg akkor amikor már szinte az lehetetlennek tűnik. 

 

 Peeta ebben a részben jóval kevesebb szót kapott, de azok nekem borzasztóan fájtak. Egy megkínzott, lelkileg és testileg összetört karakter bontakozott ki a lapokon, akinek rettegés minden pillanat. Azok a szörnyűségek amiket átélt átformálták, és már nem tudja mi a valóság és mi a képzelet…mi hazugság és mi igaz. Ugyanakkor ebben a súlyos helyzetében is sokszor rávilágít a dolgok lényegére, amelyre senki más nem tudna csak ő. Számtalanszor vérzett érte a szívem és potyogtak érte a könnyeim, ahogy Katnissért is. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyire nem kapják meg azt a kis boldogságot az élettől, ennyi rémség csak jön egymás után sorban. Peeta Katniss egyik gyenge pontja, ezt Snow és Coin is tudja…és ki is használják ezt, de ezért Katniss sem marad adós.

Peeta kevesebbet, Gale viszont annál többet jutott szóhoz, és végre kiteljesedett az első részben már megmutatkozó fiú. Ő sem kerülik el az iszonyatos cselekmények, de a benne forrongó düh és bosszú segít neki abban, hogy ezen túllendüljön. Már az első részben is lehetett érezni, hogy ha úgy adódik a fiú gondolkodás nélkül állna a lázadók oldalára, a második részben pedig fel is szólal az igazságtalanság ellen. A harmadik részben pedig kvázi a lázadók egyik legjelentősebb vezetője, katonája lesz. Nem fél semmitől, kész az életét adni a jó ügyért, hogy elsöpörjék Snow diktatórikus rendszerét…de nem látja át, hogy majdhogynem egy ugyanilyen rendszer katonája. És benne nem merülnek fel erkölcsi aggályok a háborús műveletek kapcsán, ezekért rengeteget ütköznek Katnissel és fokozatosan eltávolodnak együtt. Megváltoztak mindketten, már nem azok, akik öt éve találkoztak az erdőben. Gale sokkal keményebb, bosszúállóbb és pusztított lett…feláldozna mindent és mindenkit, csakhogy megbuktassa a Kapitóliumot. Gale átfordult, de bizonyos események vissza is rántják erről az oldalról. Ugyanakkor Katnissért mindenre képes, a végsőkig harcolni és az életét adni ha kell.

Sajnáltam, hogy Effie szinte kimaradt ebből a részből, örülök hogy a filmben nem így történt. Finnick szerencsére annál többet, és megismerhettük az ő nehézségeit, mi is rejlik a csinos pofi mögött…és az amikor lerántotta a leplet az „életéről” egyszerűen sokkoló volt.

Számos halál árnyékolta be ezt a részt, amelyeknél a szívem szakadt meg. A lelkem darabokra tört, és potyogtak a könnyeim. A végső csata, a utolsó nagy harc nem folyhat le veszteségek nélkül. Viszont azon is potyogtak a könnyeim, ahogy Kökörcsin és Katniss „egymásra talált”.

Tökéletes befejezése ez a rész a trilógiának, nem a rózsaszín cukormázzal borított happy enddel zárul hanem egy igen komoly hangvételű epilógussal: a sok kegyetlenség, és véres esemény ellenére van remény, kivirágzik, mint egy pitypang egy meleg tavaszi napon és erőt ad.